Samasthiti

Szamaszthiti – egyenlő állás (Tádászanának is nevezik – ford.)

Dristi-orrhegy
 
A szamaszthiti az alapvető álló póz. A nagylábujjak töve összeér, a bokák némi távolságban egymástól, hogy a lábak párhuzamosak legyenek (Na én ezt most hallom először, tudtommal a belső bokának is össze kell érnie). A láb egyenes vonala a második ujj tövétől a sarok közepéig vezet. Ha teljesen összezárnánk a lábakat, akkor a combcsontok kismértékben kifordulnának (Ezt most direkt megnéztem egy Iyengar-könyvben, és azt mondja, hogy a sarkaknak össze kell érniük. Nekem speciel még összezárt sarkakkal is komolyabban kell szorítanom a combjaimat, hogy a térdeim is összeérjenek, szóval szerintem ez anatómiai adottságoktól is függ.)
 
Azzal kezdjük, hogy ráhangolódunk az uddzsájí légzésre, folyamatos és egyenletes hangot létrehozva. A bordakosár egyenletesen terjed ki mind a négy irányba, és a bandhákat tudatosan aktiváljuk, hacsak nem aktiválódtak automatikusan a légzéssel együtt. A belégzés lefelé áramlik a gerincoszlop előtt, és belekapaszkodik a gátba, felfelé irányuló hatást keltve a gát közepében (múla bandha). Ugyanakkor az alhas köldök és szeméremcsont közötti része finoman behúzódik a gerincoszlop felé. A rekeszizom természetes fel-le irányuló mozgása és a felső hasi terület ehhez kapcsolódó mozgása nincs korlátozva.
 
A lábujjakat úgy nyújtjuk ki, mintha a kézujjaink lennének, annak érdekében, hogy teljesen felébresszük a lábainkat. A testsúlyt a bokák fölé helyezzük, és egyenletesen eloszlatjuk a lábak négy sarka között – A nagy- és a kislábujj töve, valamint a sarok belső és külső pereme között. A testsúlyt is egyenletesen oszlatjuk el a belső és külső lábboltozat között (KÜLSŐ LÁBBOLTOZAT ? ), miközben a lábboltozatokat emeljük és aktívan tartjuk. A lábujjak működése a szeméremcsontra van hatással, míg a sarok működése a farokcsontra.
 
A combok elülső oldalát összehúzzuk, a négyfejű combizom segítségével felfelé húzzuk a térdkalácsokat. A kvadricepsz a négy fejet jelenti, vagyis a combizmok eredési pontjait. Mind a négy fej egy közös ínszalagban végződik, ami a sípcsonthoz kapcsolódik. Ehhez kapcsolódik a térdkalács, ami egy lebegő csont.
 
Sok gyakorlónak hátrafelé kell billentenie a medencéjét, ami megszünteti a túlzott ívet a derék-szakaszon, és így jobban ki tudjuk húzni magunkat. Ezt a mozdulatot a hasizmok aktiválásával érhetjük el, ami által a szeméremcsont megemelkedik, és a farokcsont lebillen. Az erős lábak egy energiavektort hoznak létre, amelynek rezonanciája a test középvonala mentén végig érezhető.”
(Ez az utolsó egy kicsit ezoterikus volt nekem, de azért sok hasznos információ volt ebben a szakaszban is.)
“A bordakosár elejét és a szegycsontot emeljük. (Sok oktatóhoz hasonlóan én is a “szívnek” fogom nevezni ezt a területet.) Ennek az egyik módja az, hogy egymás felé húzzuk a lapockákat, aminek hatására a mellkas kidülled, mint a katonai vigyázzállásban. Ennek következtében a szív mögötti terület megkeményedik és bezáródik. Ehelyett, miközben megemeljük a szívtájékot, a vesék mögötti háti szakasz kiszélesedik, a lapockák is oldalra és némileg lefelé mozdulnak. A lapockák rásimulnak a bordakosár hátsó oldalára, és elősegítik a szívtájék megemelését és megnyitását.
 
A mellkas elülső részén lévő alsó bordák lágyan a test közepe felé húzódnak. A karokat esetleg vállból hátra kell forgatni (először előre, majd fel, majd hátra, majd le körözni a vállal), hogy a felkarcsont feje a vállízület közepére kerüljön. Ezáltal a mellkas nyitott marad, és minden irányba kiterjed. A bordakosár és a tüdő szabadon tud terjeszkedni, ezáltal elősegítve a teljes és szabadon áramló légzést.
 
Az állunkat finoman leejtjük, miközben a füleinket a vállainkkal párhuzamosan hátrafelé mozdítjuk. Ez a mozdulat segít kijavítani azt a gyakori tartáshibát, hogy a füleinket a vállak elé engedjük, és ezáltal a fejünk előrenyúlik. Bizonyos esetekben a fülek akár tíz centire is előrenyúlhatnak, ami arra utal, hogy az illető elméje megelőzi a tetteit. A másik szélsőség viszont az, hogy azok, akiknek az elméje a múltban leledzik, gyakran hátradöntik a fejüket.
 
A teljes kép eléréséhez emeljük meg a fejtetőnk legmagasabban fekvő pontját a mennyezet felé anélkül, hogy elveszítenénk a stabil kapcsolatot a talajjal. Ez a mozdulat megnyújtja és felébreszti az egész gerincet. Az indiai jógiknak példamutató hajlamuk van arra, hogy lefelé irányítsák a tekintetüket a szamaszthitiben. T. Krishnamacharya szerint, ha nem nézünk lefelé, akkor könnyen elveszíthetjük a fejünket.
 
Akkor érjük el az ideális összehangoltságot a szamaszthitiben, ha a test összes fő ízülete – a bokák, térdek, csípők és a vállak egymás fölött helyezkednek el, egy függőleges vonalat alkotva, amely a füleken is keresztülvezet. Ezáltal a pózban a legkevésbé állunk ellen a gravitációs erőnek, és lehetővé válik az, hogy erőfeszítés nélkül tudjunk állni. A szamaszthiti az összes többi póz alaprajza. Engedd, hogy a könnyedség és az egyensúly vezessen.”
Forditotta Gauranga Das