Sírsászana

Sírsászana

Újabb részlet Gregor Maehle Astanga-könyvéből:

“Sírsászana (Fejállás)

Dristi: orrhegyre
Szapta: Belégzésre hajlítsuk be a térdünket, kilégzésre pedig helyezzük a könyökeinket a talajra. A könyökök közötti megfelelő távolságot úgy ellenőrizzük, hogy átkulcsoljuk a kezeinket az átellenes könyökök körül. Ha az ujjbütykeink a könyökökön kívül vannak, akkor megfelelő a távolság. A könyökök helyzetének megváltoztatása nélkül engedjük el őket a kezünkkel, és kulcsoljuk össze az ujjakat. Mindkét kisujjat helyezzük a talajra, ne egymásra, és távolítsuk a csuklókat egymástól. A kezek és a csuklók legyenek függőlegesek (merőlegesek a talajra), ne gördüljünk át a kézhátakra. Ezáltal egy erős háromszöget hozunk létre, hogy támaszkodni és egyensúlyozni tudjunk. A vállakat tartsuk szélesen, a nyakunkat pedig hosszan, és nyomjuk el a talajt magunktól az alkarokkal. Ez a földelés szükséges a Sírsászanában. A csuklók alsó oldala az egyensúlyi pont.
A fejállás stabilitása az ujjak és a könyökök közötti felezőpont távolságától függ. Minél jobban kiengedjük a könyökünket oldalra, annál kisebb lesz ez a távolság, és annál instabilabb a fejállás.
Praktikus tanács: alternatív karpozíció rövid felkarral rendelkezőknek
Ha a felkarunk nem hosszabb, mint a nyaktövünk és a fejtetőnk közötti távolság, akkor a fent leírt karpozícióban összenyomódik a nyak. Ha ez a helyzet, akkor nyomjuk össze a tenyértöveket, és engedjük ki oldalra a könyököket. Ezáltal a fejünk inkább a háromszög középpontjába kerül, ezáltal az alkarok merőlegesek lesznek a talajra. Így jobban ki tudjuk használni a felkarok hosszát, de a rövidebb távolság miatt ez a karpozíció kevésbé stabil és ezért nagyobb kihívás.
Helyezzük a fejünk legmagasabb pontját a matracra, a fejünk hátoldalát a tenyereinkbe támasztva. Ha ehelyett a homlokunkon egyensúlyozunk, akkor a nyaki gerinc erőteljesen hátrahajolna, és a csigolyák összenyomódnának. A fejnek azt a pontját kell a talajhoz érinteni, amelyik a legmagasabb helyzetben van a szamaszthitiben. Igazából a szamaszthitire és a sírsászanára vonatkozó utasítások többsége azonos.
A fordított póz felvételéhez egyenesítsük ki a lábainkat, és sétáljunk a talpakkal a fejünk irányába. A háromszöget tartsuk leföldelve, miközben a lábainkkal besétálunk, amennyire csak lehet, és közben az ülőcsontjainkat a plafon felé nyújtjuk. Az ülőcsontok a fejünk mögé fognak kerülni, úgy, hogy a hátunk kicsit ki lesz homorítva. Most helyezzük az egész testsúlyunkat a karjainkra: a fejünknek éppen hogy a földhöz szabad érnie. K. Pattabhi Jois azt tanította a tanítványainak, hogy ne terheljék a testsúlyt a fejükre, és a Yoga malában kijelenti, hogy ha ezt tesszük, akkor az akadályozni fogja az intellektuális fejlődésünket. Ezen kívül az agyba vezető finom nádík is megsérülhetnek.
Astau: belégzésre lassan emeljük kinyújtott lábainkat a plafon felé, a gluteus maximus segítségével egyenesítve a csípőízületeket. Lélegezzünk lassan, és tartsuk feszesen az alhasunkat. A szapora légzés, főleg hasba, minden fordított pózt instabillá tesz. A kézfejeket tartsuk annyira ellazítva, hogy mozgatni tudjuk az ujjainkat. Ha összenyomjuk az ujjakat azért, hogy meg tudjuk tartani a pózt, akkor gyakran túl nagy a súly a könyökünkön, és túl szélesen vannak a könyökök. Az egyensúly érdekében nyomjuk a talajba a csuklónkat, és egyenletesen osszuk el a testsúlyunkat a könyökök és a kezek között.
Húzzuk szét a lapockákat (a serratus anterior segítségével, lásd az úrdhva-dhanurászanánál), utána húzzuk a lapockákat a csípők felé a széles hátizmok megfeszítése által. Eleinte ez a mozdulat nehéznek tűnhet anélkül, hogy több súlyt helyeznénk a fejünkre, és fejlett hátizmok szükségesek hozzá.
A mellkas megnyitása érdekében nyújtózkodjunk a hónaljakkal az előttünk lévő fal felé. Ez megszünteti a púpot, ami a T6 csigolya környékén lehet a felső gerincszakaszon. Az egész törzset és a lábakat aktívan nyújtjuk a plafon felé. A lábfejekkel spiccelünk.
Ha így végezzük, akkor a sírsászana nagyon jó meditációs póz. Nyíljunk meg a tény előtt, hogy ezt a pózt könnyebb fenntartani, mintha a lábunkon állnánk. Elfelejtkeztünk róla, hogy mennyi erőfeszítést tettünk abba, hogy megtanuljunk járni. A súlypontunk sokkal lejjebb van a sírsászanában, mint amikor a lábunkon állunk, éppen ezért könnyebb egyensúlyozni is benne. A karok, könyökök, a fejünk és a tenyerek sokkal nagyobb területet fednek le, mint a lábaink, ami potenciálisan stabilabbá teszi a pózt, mintha állnánk.
sirsaszana-b-atmacenterhu
A középkori hatha-jóga írások sokat beszélnek arról, hogy a fejállás és a vállállás segítségével „legyőzhetjük” a halált és halhatatlanságra tehetünk szert. Úgy gondolták, hogy ez a következőképpen történik: A hold energetikai megfelelője a testen belül a fejben helyezkedik el, pontosan a lágy szájpadlás felső-hátsó részén. Ez ugyancsak a szusumná vége, amit brahma-randhrának neveznek, vagyis a Brahman kapujának. Anatómiailag ez a pont közel esik ahhoz, ahol a nyakszirt a gerinchez kapcsolódik. Úgy tartják, hogy ebből a „holdból” csepeg alá a halhatatlanság hűsítő nektárja, az amrita (mrita – halál, amrita – halálnélküliség). Ezt a nektárt más technikákban is használják, például a nabhó vagy khecsarí mudrában.
Az energetikai „nap” a testünkön belül a gyomorban található, ahol az emésztés tüze (agni) elhelyezkedik. A hold által kibocsátott halhatatlanság nektárjá belecsöpög a napba, ahol az emésztés tüze megsemmisíti. Amikor a nektár kimerül, bekövetkezik a halál. Ha a testünket megfordítjuk a térben, akkor a nap a hold fölé kerül. Így a gravitáció megakadályozza az amrita lecsepegését, és újra tudjuk hasznosítani. Az eredménynek a halhatatlanságot vagy az élet meghosszabbodását tartották. A fizikai halhatatlanság iránti érdeklődés azonban viszonylag újabb fejlemény a jóga történetében. Ahogy Mircea Eliade rámutatott, csupán Kr.u. 10000 után kezdett teret nyerni. Az eredeti jógahagyományban a halhatatlanságra úgy tettek szert, hogy megvalósították azt, ami önmagában halhatatlan: a purusát (tudatot).
A testtel való önazonosítást egoizmusnak nevezzük. A test a múltbeli benyomásaink megnyilvánulása, beleértve a sérüléseinket, törekvéseinket és korlátainkat. Miért vágynánk arra, hogy örökre ragaszkodjunk a börtöncellánk rácsaihoz, ha meg is szabadulhatunk? Miért cipelnénk egy hatalmas kovácsüllőt a vállunkon, amikor kinyithatjuk a szárnyainkat, és repülhetünk? A test egy kijelentés, hogy „különállok a mély valóságtól (a Brahmantól)”, ahogy Sankara nagyon találóan rámutatott. A Szánkhja-káriká szerint: „Ahogy egy fazekat korongja még akkor is tovább forog, ha a fazekas már nem hajtja, a test is befejezi természetes ciklusát. Utána, ha valódi tudásra tettünk szert, nem fog több fizikai megnyilvánulás létrejönni.” A testet feláldozzuk, amikor belépünk a határtalan tudat óceánjába. Ez a jógikus halhatatlanság. Így tanították az ősi jógát az upanisadokban, valamint a nagy mesterek is, mint kapila, Patandzsali, Vjásza és Sankara. A középkori törekvések, hogy ugyanazzal a dologgal érjük el a felszabadulást, ami megköt bennünket, a Kali júga megnyilvánulásai.
A Sírsászana nagyon hasznos póz a vér, a szív, és a tüdők megtisztítására. Ugyancsak segít a test középpontjával kapcsolatos tudatosság kifejlesztésében, ami az összes többi pózban is hasznos. Fokozatosan növeljük a Sírsászanában töltött időt, eleinte huszonöt légzés elég. Hosszabb, megterhelőbb gyakorlás után többi időt is ajánlott eltölteni Sírsászanában.
Nava: Kilégzésre engedjük le a lábainkat nyújtott térdekkel, amíg párhuzamosak nem lesznek a talajjal. Ez a póz, az úrdhva-dandászana (fordított bot), fejleszti a csípőfeszítőket (főleg a gluteus maximust), és a hát-feszítőket (erector spinae és quadratus lumborum). Az ülőcsontoknak a tarkónál hátrébb kell kerülniük, hogy meg tudjuk tartani az egyensúlyunkat. A gerincet kissé hátrahajlítva tartjuk, a mellkast pedig nyitva. Spicceljünk a lábfejekkel a pózban. Nézzünk az orrunkra és tartsuk ki a pózt tíz légzésig.
Dasa: belégzésre emeljük fel az egyenes lábakat vissza Sírsászanába. Innen teljesen emeljük el a fejünket a talajról. Ezt úgy érjük el, hogy a könyökeinket teljesen belenyomjuk a talajba (a vállízület hajlítása). Most alkartámaszban vagyunk, és a fejtetőnk pontosan lefelé mutat, az ujjaink pedig össze vannak kulcsolva. Először nézzünk az orrunkra, majd emeljük az állunkat a mellkashoz, és nézzünk a köldökünkre. Nyissuk a mellkast, és húzzuk ki két oldalra, valamint a plafon felé a lapockákat. Tartsuk erősen az uddíjána bandhát, és artsuk ki a pózt tíz légzésig.
Ez a póz ideális előkészítő a második sorozatban található pincsha-majúrászanához. Azok számára, akik később meg akarják tanulni a kézenállást, szükséges előkészület az, hogy a fejüket a levegőben tudják tartani a Sírsászanában.
Ékádasa: Kilégzésre finoman eresszük le a fejünket a talajra, és eresszük le a kinyújtott lábainkat, hogy csendben a földre érjenek. Hajlítsuk be a térdünket, üljünk a sarkunkra, és helyezzük a homlokunkat a talajra. Nyújtsuk a karokat a fejünk fölé, és finoman húzzuk le a lapockákat, hogy a nyakizmok ellazuljanak. Leborulunk és meghódolunk ebben a pózban (bálászana, babapóz). A bálászana elősegíti a nyomásváltozás végbemenését a fejben a Sírsászana után. A fejállás időtartamától függően, tíz légzés és két perc között is kitarthatjuk a bálászanát. K. Pattabhi Jois kiemeli, hogy ha nem tartjuk a fejünket a földön valamennyi ideig, akkor káros hatás érheti az agyat és az idegrendszert.
Dvádasa: belégzésre egyenesítsük ki a karokat és a lábakat. Kilégzésre ereszkedjünk csaturanga-dandászanába.
Trajódasa: Belégzésre felfelé néző kutya.
Csaturdasa: Kilégzésre lefelé néző kutya.”
Fordította Gauranga Das

Leave a Reply

Your email address will not be published.