A bandhák és a légzés-visszatartás

A bandhák és a légzés-visszatartás

A Jóga-tárávalí 8. verse a következőket mondja:

bandha-trajábhjásza-vipáka dzsátám
vivardzsitám récsaka-púrakabhjám
visósajantí visaja-praváham
vidjám bhadzsé kévala-kumbha-rúpám

“Fokozatosan, a három Bandha gyakorlása által fel tudjuk függeszteni a kilégzést és a belégzést, és megjelenik az elkülönülés a nemkívánatos tárgyaktól. Leborulok e vidjá (tudomány) előtt, amit Kévala Kumbhakának neveznek.”

A Kévala Kumbhaka a pránájámák királya, a légzés spontán felfüggezstésének állapota. Gyermekkoromban láttam egyszer a TV-ben egy jógit, aki 15-20 percig is szabadon úszkált a víz alatt, anélkül, hogy legevőt kellett vennie. Az élve eltemetésnél is hasonlóképpen függezsti fel a jógi a légzését. Ez nem pusztán gyakorlás kérdése, hanem egy tudatállapot következménye, amelyben a jógi képes uralma alá vonni a vegetative életfunkcióit, és a prána mozdulatlanná tételével képes megállítani a légzését, a szívverését, és lecsökkenteni a vérnyomását, a testhőmérsékletét, valamint lelassítani az anyagcsere-folyamatait.

A légzést négy fázisra osztjuk a pránájámában. A púraka a belégzés, a récsaka pedig a kilégzés. Az uddzsájí során nincs légzésvisszatartás, hanem a púrakát és a récsakát próbáljuk meghosszabbítani, egyenletessé tenni, és a kilégzés-belégzés közötti átmenetet próbáljuk lággyá, természetessé tenni. Ez, és a bandhák, valamint a dristi együttes gyakorlása egy jó alap ahhoz, hogy később elkezdjük a légzésvisszatartásos pránájámák gyakorlását.

Ezeknél a hangsúly a kilégzésről és a belégzésről egyre inkább a közöttük megjelenő természetes szünetekre tevődik át. Ehhez nagyon ellazult és ugyanakkor koncentrált tudatállapot kell, amit a vers a “nemkívánatos tárgyak elengedése” kifejezéssel jelez. Ha a savászana-relaxáció közben fenn tudjuk tartani az ellazult, természetes légzést, és a figyelmünket a légzésen, akkor van a legjobb esély a spontán légzéskimaradás felbukkanására. Természetesen ez csak akkor kévala kumbhaka, ha nem okoz légszomjat, és a tudatunk “kitágulását” éljük meg közben. Ezért szoktam azt mondani, hogy a savászana a legnehezebb gyakorlat, mivel a legtöbbször csak addig jutunk, hogy megpihenjünk a fárasztó sorozat után.

A kilégzés utáni légzésvisszatartást súnjakának nevezzük, vagy bahir kumbhakának (külső légzésvisszatartásnak). Maga ez a légzésvisszatartás elősegíti a méregtelenítést, a szén-dioxid kiválását a vérből, és a felesleges gondolatok kiürítését is a tudatunkból. A bandhák gyakorlása természetesebben, könnyebben elsajátítható a súnjaka során, mert ilyenkor a tüdőt kiürítjük, és a gerinc kiegyenesítése által vákuumot hozunk létre benne, ami elősegíti a gát, alhas és a nyaki rekeszizom behúzását. A bandhák gyakorlásánál a szívó hatásra kell koncentrálni, és nem feszíteni kell az izmokat. Ilyenkor az izmok legbelsőbb rétege vesz részt a gyakorlatban, és pár év gyakorlás után az energetikai szinten végrehajtott bandhát is elkezdjük érezni, majd el tudjuk különíteni a fizikai szinten végrehajtott bandhától.

A kumbhaka kifejezés konkrétan a belégzés utáni légzésszünetre vonatkozik. Ilyenkor a tüdő megtelik, mint egy kumbha, vagyis korsó. Antara kumbhakának, vagy “belső légzésvisszatartásnak” is nevezik. Ez a kumbhaka elősegíti az oxigén hasznosulását, a prána beépülését, és nyugtató hatással van az idegrendszerre, ugyanakkor elősegíti az elme koncentrálását és a tudatosság élesedését, “egy pontra szegezését”.

Ha elkezdjük gyakorolni a kumbhakákat a bandhákkal együtt, akkor azt fogjuk észrevenni, hogy a bandhák végrehajtása midnkét esetben elősegíti a lgézsvisszatartás meghosszabbítását. Az antara kumbahak eleinte nem tűnhet annyira természetesnek, mert a teli tüdő ellenáll, amikor a hasunkat be akarjuk húzni, de igazából nagyon hatékony gyakorlat. Először a külső légzésvisszatartással gyakoroljuk a bandhákat, majd utána teli tüdővel. A tudatunkban is jelentős változásokat fogunk tapasztalni a kumbhaka gyakorlása során.

A belégzés, a tüdő megtöltése során arra kell koncentrálni, hogy az egész univerzumból magunkba szívjuk a pránát. A légzésvisszatartás során behúzzuk a bandhákat, és a pránát megpróbáljuk “betessékelni” a szusúmnába. A három bandha egyidejű alkalmazásával a pránát bent tartjuk, és felerősítjük a tudatunkra gyakorolt hatását.

A kévala kumbhaka pránájáma még magasabb szint, amit az előző gyakorlatok éveken keresztül történő végzésével érhetünk csak el. Ez ugyanis a spontán légzésvisszatartást vagy légzéskimaradást jelenti, amikor a gyakorló nem tesz semmilyen külön erőfeszítést arra, hogy a légzése megálljon. Ez a kilégzés és a belgzés után is bekövetkezik, és inkább egy esemény, ami egy bizonyos szint elérését jelenti, mint egy tudatos erőfeszítés vagy gyakorlás által előidézett állapot.

A rádzsa kévala kumbhaka egy még magasabb szint, amikor is a légzés természets felfüggesztődéséhez az elmeműködés, a csitta-vrittik felfüggesztődése is kapcsolódik. Eleinte az elme még vándorolni fog, miközben a légzés már megállapodott. De minél tudatosabban tapasztaljuk a prána “megdermedését” a légzésvisszatartás során, annál szilárdabban megnyugszik az elménk hullámzása is.

Az én megértésem szerint a lépcsőfokokat nem lehet megkerülni, vagyis amikor szilárd lett a gyakorlásunk az ászana szintjén (szthira-bhága), utána meg kell szilárdítani a pránájáma szintjén is, és utána számíthatunk sikerekre a meditációban. Természetesen a bandhák gyakorlását már az ászana szintjén elkezdjük.

 

Leave a Reply

Your email address will not be published.